Ha új lakót kapnak a temetõk,

nem is dicsõt, csak épp elõkelõt,

a gyász pompázik szoborrá virulva

és az elhunytat zengi név meg urna:

nem azt, aki csakugyan volt, hanem

akinek kellet volna hogy legyen:

s a szegény kutya, a leghûbb barát,

ki boldogan áldozza föl magát,

kinek szíve gazdája szíve volt,

dicstelen hull el, bármilyen derék,

s földi lelkét megtagadja az ég:

míg az ember, hiú féreg! csodákat

s kizárólagos eget kér magának.

Óh ember! napod gyorsan alkonyul,

rabnak becstelen vagy, s romlott, ha úr,

aki kiismert, undor tölti meg

tõled, lélegzõ, hitvány sártömeg!

Szerelmed kéj, barátságod csalás,

Szavad és mosolyod képmutatás!

Neve nemes csak megromlott csírádnak,

rád pirít minden becsületes állat.

Ki itt jársz, s látod ezt a sírjelet,

menj tovább, - nem fajtádnak tiszteleg:

barát emlékét õrzi ez a jel;

egy barátom volt csak - s az itt hever.