Bent ültem az irodában, körülöttem kutyák és macskák. Épp egymással versengve igyekeztek felkapaszkodni az ölembe, amikor megszólalt a telefon.
-Halló, kivel beszélek?
-Jónapot....Nem, nem ismer. A nevem nem fontos, én csak..már egy ideje próbálom hívni magukat. Bocsánatot akartam kérni.
-Bocsánatot? - kérdeztem megrökönyödve.
-Igen, bocsánatot; bocsássanak meg, amiért sorsára hagytam a kutyám.
-Tessék?
-Hadd magyarázzam meg... úgy egy éve lehetett, épp államvizsgára készültem. Elérkezett a vizsga hete, és mivel az Madridban volt, oda kellett utaznom pár napon belül. Akkoriban nem voltam túl jól, nyomasztott az egész, ideges voltam, rosszkedvű, szinte rám sem lehetett ismerni... A kutyám német juhász keverék volt. Mindig, amikor elutaztam, anyámnál hagytam és nem tudom, miért, de most összezavarodtam és biztos voltam benne, hogy ezúttal nem bízhatom rá. Másrészt az járt a fejemben, hogy nem tarthatom meg, túl nagy teher, ahhoz, hogy... Nem is tudom; igazából összecsaptak fölöttem a hullámok, nem is láttam mást magam előtt, csak a problémáimat, vagy vélt problémáimat, már nem tudom...
Fogtam a kocsit, és beültettem Tanot az ülésre. Nem tudtam, merre menjek, csak vezettem, mint egy őrült, anélkül, hogy tudnám, hova. Vagy százszor körbejártam az ismeretlen negyedeket, tekeregtem az utcákon... Végül megálltam néhány villával szemben és azt gondoltam, valaki majd csak befogadja. Aztán kirángattam Tanot a kocsiból, és elhajtottam anélkül, hogy visszanéztem volna. Hallottam, ahogy ugat, ahogy sír, de... de nem álltam meg.
Amikor hazaértem, még az ajtót is alig bírtam kinyitni. Remegett a kezem, és majd megszakadt a szívem, a lelkem... Felhívtam egy barátnőmet, hogy vígasztaljon meg, és hogy elmondhassam valakinek, mit tettem. Ő sértegetni kezdett, azt mondta, hogy ezentúl nem ismer engem, és én sírva raktam le a telefont.
Eltelt két nap. Nem emlékszem, mit csináltam, vagy hol voltam, de végül úgy döntöttem, visszamegyek érte. Kerestem az utcákat, meg a villákat, ahol otthagytam. Végül megtaláltam a helyet, és pont ott, hihetetlen, de ott állt Tano néhány bokor között az út szélén és engem várt.
Átöleltem és hazavittem, ő pedig ahogy csak tudta, úgy fejezte ki örömét; ugrált, nyalogatott... Le sem lehetett vakarni rólam. De én még mindig nem voltam túl jól és nem sokáig tartott az öröm. Következő nap Madridba mentem, nagyon korán... Odavittem a menhely elé, és a kapuhoz kötöztem egy spárgával, aztán elmentem.
Ennek már jó ideje, de azóta sem tudom elfelejteni, mit tettem, és biztos lehet benne, hogy nincs éjjelem se nappalom a lelkiismeretfurdalástól. Sokszor mondják, hogy nem vagyok már a régi, de hát hogy is lehetnék? Elárultam a barátomat, a legjobb barátomat...
Most...azért hívtam, hogy bocsássanak meg, bocsássanak meg, hogy elhagytam a kutyámat...
-Mi nem tudunk megbocsájtani - mondtam. - A kutyája az egyetlen, aki ezt megteheti...

Később Tano ketrecéhez mentem, és elmeséltem neki mindent, amit a gazdája mondott.
Bocsánatot kértem tőle; bocsánatot azért, amit ő tett vele. Tano lassan felállt a földről, szomorúan rámnézett és odajött hozzám. Biztos nem értett semmit az egészből, de muszáj volt elmondanom neki. Egy nyalintással végigsimogatta tehetetlenül lógó kezemet, és én megígértem neki valamit. Egy gazdát, egy új gazdát, valakit, aki soha nem fogja elhagyni, valakit, aki talán pont olyan, mint Te.

A fenti történetet egy valenciai állatmenhely egyik dolgozója küldte