Dóri vagyok, a keverék kutyus. Mindössze 10 hónapos. De amiket átéltem… mintha 100 lennék.

Kölyökként az utcákat róttam. Azt mondják, hogy az szörnyű hely, nem kölyökkutyának való, de annyira nem volt rossz. Oda születtem, ott éltem, azt ismertem. Meg azt is mondták, hogy a kutya az ember legjobb barátja, és hogy együtt szoktak élni az emberek a kutyával. Persze nem akartam én sem az egész életemet egyedül leélni, csak éppen (segítség híjján) magamnak kerestem ember-társat. Azt gondoltam, ráérek keresgélni. Ha valaki szimpatikus volt, hát odamentem hozzá, hátha kapok egy kis simogatást, ám ha valaki nem tetszett, hát elfutottam. Néha egy-egy kukában ételt is találtam. Na nem egy királyi vacsorát, de azért másnapig mindig kihúztam vele. És nem kellett megküzdenem érte senkivel.
Aztán jött két nagyon nagy ember. Félelmetesek voltak és hangosak. Hívogatni próbáltak, de nem bíztam bennük, ezért elfutottam. Sajnos utánam jöttek, és mikor már majdnem utolértek, akkor egy furcsa, szörnyű hurok került a nyakamra, ma sem értem hogyan. Fájt, nagyon fájt, de még jobban féltem. A hurok végén a két nagy ember állt. Harsányan röhögtek. Menekülni próbáltam, de minden próbálkozásomra a hurok egyre szorosabb és szorosabb lett a nyakamon. Fojtogatott. Ettől még inkább megijedtem. Hangosan szűköltem, de ők nem törődtek ezzel. Betettek egy autóba és olyan helyre vittek, ahol még sosem jártam kóborlásaim során.
A napfényes utcáról egy sötét, zegzugos menhelyre kerültem.
A menhelyen szörnyű zsúfoltság volt. Kutyaugatás és fura szagok mindenfelől, és nem tudtam elfutni semerre. A kennelben, ahová kerültem, már hárman is laktak, három felnőtt kutya, akik átnéztek rajtam. Az ételemet minden este el akarták venni tőlem, inni pedig csak akkor ihattam, ha ők már végeztek. Féltem, és nem tudtam elmenekülni. Egyszerűen nem lehetett.
A legrosszabbak azonban az éjszakák voltak. Sehol egy saját vacok, ahová magányosan begubózhattam volna, vagy egy meleg test, akihez odabújhattam volna. Csak a rácsok és a kemény padló, a többi kutya nyüszögése, vonyítás. Elhagyatottság, kiszolgáltatottság, magány.
Emberekkel itt ritkán találkoztam, pedig azelőtt, az utcán, jóba voltam velük. Most már nem tudtam, hova tegyem őket, mit gondoljak róluk. Most az nekem jó, hogyha vannak, vagy nem? Ezt jelenti a barátság? Ez lenne a gondoskodás?
Néha olyan emberek is jöttek, akik nézelődtek. Mindig mondták, hogy kölyökre gondoltak, olyan helyes kis szőrmókra… De hát még én is kölyök vagyok! Alig cserélődött le a bolyhos kölyökszőröm! Az semmit nem számít???? Mindegy, már mindegy… Hosszú hetekig, talán hónapokig éltem itt, így. Senkinek nem kellettem. Kezdtem teljesen magamba fordulni.

Aztán jött az árvíz. Mindenki nagyon meg volt ijedve, volt nagy sürgés-forgás, az emberek egy jó része homokot lapátolt zsákokba, más részük a zsákokat pakolta a menhely kapuja elé. Voltak olyanok is, akik értünk, kutyákért jöttek. Én csak ekkor láttam a nagy vizet, a kapu előtt. Akkorra már én is megijedtem.
Végül egy kedves hölgy vett magához. Egy kedves hölgy és két fia. Nagyon aranyosak voltak, szerettem őket. De egyszercsak azt mondták, tovább nem maradhatok és elvittek egy másik lányhoz, aki (jobb híjján, ideiglenesen) a munkahelyére vitt. Ekkor még csak 8 hónapos voltam, éltem már utcán, menhelyen, és immáron a második ideiglenes befogadómnál vagyok. Persze itt sem maradhatok végleg, pedig itt most jól érzem magam.
De legalább a menhelyre nem visznek vissza. Megígérték.

A menhely után sokat bajlódtak velem. Nem ismertem szabályokat, nem bíztam senkiben és semmiben. Féltem még az árnyékomtól is, hiszen jó régen láttam a napot. A nyakörvet ma is nehéz rám adni (talán a rossz emlékű hurok miatt), de ha már rajtam van, akkor már tudom, hogy nincs semmi baj, séta van! Az egy jó dolog. És kölyökkutyákkal játszani is az. És az emberek kedvesek is tudnak lenni. És este egyedül kapok enni, és vizem is mindig van. Saját vizem, saját oltási könyvem, saját vackom, ahová a fejem álomra hajthatom. Csak saját gazdám nincs. Pedig most már nagyon szeretném, ha lenne! Most már tudom, hogy az mit jelent. És azt is tudom, hogy nagyon hiányzik, bár még nem tapasztalhattam meg igazán. Valakihez tartozni, valakit maradéktalanul szeretni és persze szeretve lenni! Az ősi ösztön, amit az emberek a kutyákba plántáltak évszázadokon keresztül: életem végéig hűséges társnak, barátnak lenni, szolgálni!
Eszembe sem jut már egyedül megkeresnem álomgazdámat. Hagyom, hogy emberek segítsenek nekem ebben. Segíts Te is, kérlek! Terjeszd ezt a levelet ismerőseid körében. Hátha valaki belém szeret.

Segítségedet előre is köszönöm:
Dóri

Ha úgy érzed, hogy nem tudsz tovább nélkülem élni, vagy tudsz, de nélkülem úgy sincs semmi értelme, hívd mielőbb ideiglenes befogadómat: 06/70-382-5980